Lassanként jobban megismerem a távolságokat. Eleinte mindennél fontosabb volt számomra, hogy ami csak tetszik, tüstént megszerezzem magamnak, elragadtatva kapkodtam minden után. Ami tetszett, gyakran túlságosan messze volt, vagy itt volt ugyan a közelben, de tüskék választottak el tőle. Hej, be keserű tapasztalatokat szereztem! Erről jut eszembe az első aforizmám, amelyet egészen magam találtam ki! "Megszúrt kísérleti alany kerüli a tüskét." Ez elég figyelemreméltó megállapítás, különösen, ha számításba vesszük, hogy milyen fiatal vagyok.

Tegnap este bizonyos távolságról követtem a másik kísérleti alanyt, hogy megállapítsam létének célját. Ezt azonban nem sikerült felderítenem. Úgy sejtem, ez egy férfi. Bár férfit még sohasem láttam, pontosan olyan volt, mint egy férfi, és ezért meglehetősen biztosra vettem, hogy férfiról van szó. Észrevettem, hogy ez a lény jobban érdekel, mint a többi kétéltű - ha ugyan ez kétéltű. Mégis annak vélem, mert csapzott haja és kék szeme van, és általában pontosan olyan, mint egy kétéltű. Alig van csípője, lefelé keskenyedik, mint a répa. Ha szétvetett lábakkal megáll, úgy legyökerezi magát, mint egy daru, ezért tartom kétéltűnek, bár az is lehetséges, hogy valami szobor.

Eleinte féltem tőle, és mindig elszaladtam, ha felém fordult, mert attól féltem, hogy rám rohan. Aztán észrevettem, hogy meg akar előlem szökni, és ez természetesen sértette a hiúságomat; órák hosszat futottam utána, mindig húsz méter távolságban, ez idegesítette és dühös lett. Végül felmászott egy fára, és én túl buta dolognak tartottam, hogy lessem, amíg lejön. Otthagytam és hazamentem.